Csak egy vajtartó

2018. February. 23. 06:08

Hagyjuk ma a parlamentet. Induljunk egy falusi kamrából, a nyolcvanas évekből.

Sok tekintetben átmeneti korosztály az enyém, amolyan generációs brakkvíz, ahol összefolyt a szocializmus a rendszerváltás utáni világgal. Az utolsó úttörők, az utolsók, akik még végig oroszul tanultunk általános iskolában, akiknek gyerekként még vonalas telefonunk se volt otthon, de egyetemistaként már mobiltelefont és internetet használtunk.

Faluról indulva pláne nagy a kontraszt, de ezt sokszor elmeséltem már. Most csak egyetlen tárgyról írok, ez pedig a vajtartó. Rengeteg olyan dolog jut eszembe, ami gyerekkoromban, a nagymamámnál még alapcuccok voltak a kamrában, hűtőben, konyhában, aztán az idő kikoptatta onnan ezeket. Zsírosbödön, hm? Ki látott utoljára ilyet használat közben, nem skanzenben? Vagy a vajtartó, na, erről akarok mesélni.

Volt a puccos vajtartó, porcelánból, amit talán soha nem láttam az asztalon. A tisztaszoba reminiszcenciája volt az elhúzós üveggel szerelt vitrin, benne a sok csicsás izé, tányér, pohár, szószos tál, grogos pohár, meg ez a vajtartó. Festett, fehér alapon mintás porcelánból. Sose használtuk. De volt műanyagból is, bézs az alja, átlátszó a leemelhető teteje. Benne a tízdekás teavaj, amit kinek volt ideje megvárni, hogy felpuhuljon, szinte mindig vágtad, sose kented. Macera.

Aztán betört a margarin. A papíros kockák után a tégelyes, nyugati, ami már kenni lehetett. Kényelmes termék, amiről akkor az a hír járta, hogy még egészségesebb is, mint a vaj (ez nincs így). Sorakoztak a borzalmas margarinos sütemények, ropog a kristálycukor a fogam alatt, blőőő. Utasellátós szendvics. Praktikus ipari megoldások, hogy aztán ráússzon az új versenyző a surranópályán, miszerint vajkrém. Megint csak: aki ott volt a betörésnél, annak minden vajkrém „party vajkrém”, ugye. Ebből idővel mindenféle variálások, szendvicskrém, itt tejszínnel kevert, ott túróval, meg az ízesített, ó, hányszor káromkodtam, hogy mellényúltam, és nem natúr, hanem márványsajtos!

Aztán rehabilitáltuk a zsírt. Kenyérre kacsa, liba, pörkölt alá meg mégse olaj, hanem rendes sertészsír. És, és, és, megint a vaj! Hengeres belga, olasz tégla, ír, skandináv, vettem sorba, kentem kalácsra, dobtam serpenyőbe, habosítottam süteménybe… hogy minden egyes alkalommal elgondolkodjak rajta, hogy micsoda idétlen dolog ez, hogy ott van a vaj ebben a papírban, slendrián körbetekerve a hűtőben, hát csak ki kéne erre találni valamit, valami tartót. Mondjuk legyen neki egy alja, és leemelhető teteje. Ugye. És hosszan töprengve arra jutottam, amit el se kellett volna felejteni. Amit már normálisan, készre kitalált a civilizáció. Hogy bárcsak meglenne valahol a nagymamám vajtartója, az a szép porcelán. De mindegy, vettem egy hétköznapit, műanyagból. Tökéletes.

És de, lesz politika a végén. Csak annyi, amit a fentiekből leszűrhetünk. Az, hogy vannak dolgok, amelyeket már rég kitaláltunk, működőképesek, és miközben a forma, az anyag, a kialakítás aktualizálható, de a funkció, a megoldás az készen van. Tehát: pártokat alapítunk, azok programokat írnak, előbbiek reklámozzák az utóbbiakat az embereknek, akik pedig választanak közülük. Igen, mindig van egy helyes megfejtő, megvilágosodott betelefonáló, kioktató kommentelő, aki a választási trükközést, az összefogócskát meg az ennyinapos átmeneti kormányt erőlteti. De az idő azt fogja bebizonyítani, hogy kitaláltuk ezt már, van rá metódus. Párt, program, közösség, szavazók. Pont. Vajtartó. Ha nem dobod ki a szép, míves porcelánt, nem kell a sok vacakolás után a műanyagot nézegetned.

Itt tartunk most.

Szerző: Ceglédi Zoltán